Kételyek, tölgyek
Kintlétem elején történt, az első esték valamelyikén. Sötétkék tollkabátban sétáltam a Snelliusstraaton, nem messze a Casa Mundótól. Körülöttem téglamintás épületek, kevés autó az utcákon.
Sötétedés után jártam sétálni, kizárólag egyedül, de a mobilnetet mindig bekapcsolva hagytam, hátha valaki keresni akar. Írni nem szoktak, az kiszolgáltatottság. Furcsán éreztem magam. A fülemben egy Bob Dylan-dal szólt, és éppen az utca végén lévő öreg tölgyhöz értem, amikor rezegni kezdett a telefon. Ennyit írt: hívj. Megijesztett ez a rövid üzenet. Azonnal felhívtam.
A beszélgetés első másodpercei mindig ugyanazok. Hogy vagy, mit csinálsz? És te? Én sétálok. Nagyon fúj a szél, de még sok helyet kell felfedeznem itt, Groningenben, például. Arra gondoltam, vágott a szavamba, most te vagy olyan helyzetben, mint amilyenben én voltam akkor. Ha valamiben, abban az egyben biztos lehettem, hogy a beszélgetésünk kezdete után fél perccel magáról kezd mesélni. Ezen az estén is így volt, mégis megnyugodtam. Látszólag nem volt semmi különös oka az üzenetének.
Hallgattam őt, lassultak a lépteim. Az elmúlt huszonöt évben egyszer sem beszélt az érzéseiről. Sokszor azt hittem, nem is érez. Azt mesélte, hogy milyen volt huzamosabb ideig távol lenni a csonka családjától, hogy mennyire szeretett volna ő is inkább otthon lenni.
Minden, amit mondott, tele volt áthallással. Alig szólaltam meg, de tudtam, hogy ő a hallgatásomat is érti. S bár a téma egyre jobban feszélyezett, hálát is éreztem, hiszen azon a hollandiai estén végre nem voltam egyedül. Te ismered a helyzetet, gondoltam. Hiszen egész eddigi életedet az utakon töltötted, sosem voltál otthon. És ha azt érezted, hogy jobb lenne egy helyben maradni, akkor is mentél. Nekem is mennem kell, nekem is nyitnom kell a család lehetőségeinek kapuit. Sőt, gondolj arra, gondoltam magamban, hogy nem csak nekünk, hanem az egész családunknak a nagyvilág a szeretője. Te és a testvéreid, és mi, a ti gyermekeitek, minden unokatestvér az otthonunktól távol, az utakon töltötte felnőtt élete nagy részét. Van valami a családunkban, ami az otthon és a nagyvilág végtelen tengelyére feszíti ki a létezésünket. Ez a vérünkben van. Késztetést érzünk generációkon átívelően, mennünk kell családunk számára megkeresni a tejjel és mézzel folyó földet. Nagyapánk a dombok határát járta tavasztól őszig, de ti és mi már a nagy Európát járjuk. Mi lesz majd, gondoltam magamban, ha gyermekeink a tengerentúlra is eljutnak? S mi lesz akkor, ha az unokáink nemcsak a tengerentúlt, de a messzi Távol-Keletet is felfedezték, ha saját szemükkel látták a sarki fényt, ha már minden hegyet és óceánt megcsodáltak, mi lesz? Vajon milyen lesz, ha már nem tudunk úton lenni, ha már nem vándorolhatunk, ha nem tudjuk a szent hagyatékot továbbvinni? Akik utánunk jönnek, mit fedeznek fel? Ha mindent láttak már, elindulnak végre befelé is?
Egyszer rá kell jönnie majd valakinek, hogy meg kell értenünk saját magunkat. Ezt nem úszhatjuk meg. Meg kell értenünk családunk történetét, a kimondatlan fájdalmakat és az elhallgatott titkokat. Talán majd ők, akik utánunk jönnek, egyszer megállnak, és önmaguk megértését választják mások helyett. S ha majd megértették önmagukat, akkor talán tényleg képesek lesznek segíteni másokon, ahogy azt mi mind megpróbáltuk, ahogy abba mi mind belebuktunk, amikor útjainkkal elhagytuk azokat, akiket szeretünk. Talán megérti majd az egyikünk, hogy lehet ezt máshogy is.
Mondd, apa, kavarogtak fejemben a gondolatok, szerinted tényleg létezik az ígéret földje? Mert én nem hiszem. Szerinted létezik egyáltalán az a hely, ahová oly nagy igyekezettel tartunk? Vagy az ígéret földje lehet bennünk is? Mert bejárhatjuk a kerek világot, ha önmagunkban nem kezdjük el keresni ezt a helyet. Kánaán egy létállapot, amelyben az ember megbékél útjával, önmagával és istenével. Vajon kiben lesz annyi bátorság a mi családunkból, hogy a jó irányba induljon el Kánaán felé? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok lüktettek bennem, de nem mondtam semmit.
Borító: Szabó Imola Julianna
A Fiatal Írók Szövetsége 2023-ban indította el Szabó Imola Julianna és Juhász Tibor vezetésével az Akadálymentesített Jelenlét nevű online irodalmi műhelyét. A kezdeményezés azoknak kínál lehetőséget, akik kíváncsiak a szépirodalmi szövegalkotás praktikáira, illetve szeretnének gyakorlatot szerezni a kritikai észrevételek megfogalmazásában és befogadásában, de nem tudnak jelen lenni a szövetség által szervezett fővárosi tehetséggondozó alkalmakon. A műhely régóta aktív tagjai közösen dolgoznak és most csoportként lépnek a nyilvánosság elé a KULTer.hu felületén!
